2014. 05. 11. Üzenet a hivatások 51. világnapjára

Ferenc pápa üzenete a hivatások 51. világnapjára

2014. május 11.
Húsvét 4. vasárnapja
(Letölthető pdf, epub és mobi formátumban.)

 

 

 

 

 

A hivatások, tanúságtétel az igazságról

 

Kedves Testvéreim!

1. Az evangélium elmondja: „Jézus bejárt minden várost és falut… Amikor látta a tömeget, megesett rajta a szíve, mert olyan volt, mint pásztor nélkül a juhok: elcsigázott és kimerült. »Az aratnivaló sok, de a munkás kevés – mondta akkor tanítványainak. – Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratáshoz«” (Mt 9,35–38). Meglepőek ezek a szavak, hiszen mindannyian tudjuk, hogy először szántani, vetni kell, megművelni a földet, hogy amikor eljön az ideje, aratni lehessen a bő termést. Jézus viszont kijelenti: „az aratnivaló sok”. De ki dolgozott azért, hogy ilyen bőséges legyen a termés? Csak egy válasz van: Isten. Egyértelmű, hogy a föld, amelyről Jézus beszél, mi vagyunk, az emberiség. És a hatékony cselekvés, melynek következménye a „sok termés”, az Isten kegyelme, a Vele való közösség (vö. Jn 15,5). Az egyház kérése tehát – melyre Jézus biztatja – arra vonatkozik, hogy növekedjen azok száma, akik Isten országát szolgálják. Szent Pál, aki egyike volt „Isten munkatársainak”, fáradhatatlanul tevékenykedett az evangélium és az egyház ügyéért. Az apostol azzal a tudatossággal emlékezteti a korinthusi keresztényeket, mint aki személyesen megtapasztalta, hogy Isten üdvözítő akarata milyen kifürkészhetetlen, és hogy minden hivatás a kegyelem kezdeményezéséből ered: „ti Isten szántóföldje” vagytok (1Kor 3,9). Először tehát szívből rácsodálkozunk a bőséges termésre, amelyet egyedül Isten tud ajándékozni; ezután hála születik meg bennünk azért a szeretetért, amely mindig megelőz minket; végül pedig az imádás az általa véghezvitt mű miatt, amely szabad beleegyezésünket kéri a vele és érte való cselekvésbe.

2. Sokszor imádkoztunk a zsoltáros szavaival: „Ő alkotott minket, övéi vagyunk. Az ő népe vagyunk, és nyáj a legelőjén” (Zsolt 100,3); vagy: „az Úr kiválasztotta Jákobot, tulajdonába vette Izraelt” (Zsolt 135,4). Tehát Isten „tulajdonai” vagyunk: ez nem azt jelenti, hogy birtokol, rabszolgává tesz, hanem egy erős köteléket jelent, amely egyesít minket Istennel és egymással az örök szövetség szerint, mert „irgalma örökké tart” (Zsolt 136). Például Jeremiás próféta hivatásának elbeszélésében Isten emlékeztet, hogy Ő mindenki felett folytonosan virraszt, hogy igéje megvalósuljon bennünk. A mandulafaággal szemlélteti ezt, mely elsőként virágzik tavasszal, hírül adva az élet újjászületését (vö. Jer 1,11–12). Minden tőle származik, az ő ajándéka: a világ, az élet, a halál, a jelen, a jövő, de – teszi hozzá bátorítóan az apostol – „ti Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené (1Kor 3,23). Így magyarázza meg, hogyan tartozunk Istenhez: az egyedüli és személyes kapcsolaton keresztül Jézussal, amelyet a keresztség megadott nekünk az új életre való újjászületésünk kezdetétől fogva. Krisztus az, aki igéjével folytonosan arra hív minket, hogy belé helyezzük bizalmunkat azáltal, hogy „teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből” (Mk 12,33) szeressük őt. Ezért minden hivatás – bár sokféle útja létezik – azt kéri, hogy lépjünk ki önmagunkból, hogy létünk középpontjául Krisztust és az evangéliumot tegyük. Akár a házas életben, akár a szerzetesi és papi életben felül kell múlni azokat a gondolkodás- és cselekvésmódokat, amelyek nincsenek összhangban Isten akaratával. Ez a „kilépés (kivonulás) az Úr imádásához és a testvérekben való szolgálatához vezet minket” (vö. Beszéd az Általános Szerzeteselöljárók Nemzetközi Uniójához, 2013. május 8.). Ezért mindannyian arra vagyunk meghívva, hogy szívünkben Krisztust imádjuk (vö. 1Pét 3,15), hogy megérintsen bennünket az ige magvában lévő kegyelem, amelynek növekednie kell bennünk és a felebarát konkrét szolgálatává kell válnia. Nem kell félnünk: az élet minden szakaszában Isten szenvedélyesen és gyakorlottan törődik művével, melyet az ő keze alkotott. Sosem hagy el minket! Szívén viseli rólunk alkotott tervének megvalósulását, mindazonáltal egyetértésünkkel és együttműködésünkkel akarja ezt véghezvinni.

3. Jézus ma is itt él és mellettünk van mindennapi életünk különböző területein: a legkisebbektől kezdve ő mindnyájunkhoz odalép, hogy meggyógyítsa minden betegségünket. Most azokhoz fordulok, akik saját hivatásuk megértéséhez készségesen szeretnék meghallani Krisztus hangját, amely ma újra szól az egyházban. Arra hívlak titeket, hogy hallgassátok és kövessétek Jézust, hagyjátok, hogy szavai – melyek „lélek és élet” (Jn 6,63) – átformálják bensőtöket. Mária, Jézus anyja és a mi édesanyánk, elismétli nekünk is: „Tegyetek meg mindent, amit mond!” (Jn 2,5). Jót fog tenni mindnyájatoknak, ha bizalommal jártok egy olyan közösségi úton, amely a legjobb energiákat tudja felszabadítani bennetek és körülöttetek. A hivatás egy gyümölcs, amely olyan földön érlelődik, amelyet az egymás szolgálatában kifejeződő kölcsönös szeretet művel meg a hiteles egyházi élet összefüggésében. Egyetlen hivatás sem önmagától születik, és nem is önmagáért él. A hivatás Isten szívéből ered, és a hű nép jó földjében, a testvéri szeretetben hajt ki. Vajon nem azt mondta-e Jézus: „Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,35)?

4. Kedves Testvéreim! A „hétköznapi keresztény életnek ezt a »magas fokát« élni” (vö. II. János Pál Novo millennio ineunte kezdetű apostoli levele, 31.) olykor azt jelenti, hogy az árral szembe megyünk, és akadályokba ütközünk rajtunk kívül és saját magunkban. Jézus maga figyelmeztet: a szívekbe vetett jó magot, Isten igéjét, a gonosz gyakran elrabolja, mert a szorongatás, a világi gondok s a csalóka gazdagság elfojtják a tanítást (vö. Mt 13,19–22). Mindezek a nehézségek elbátortalaníthatnak minket, és arra indíthatnak, hogy látszólag kényelmesebb utakon magunkba zárkózzunk. A meghívottak igazi öröme azonban abban a hitben és annak megtapasztalásában áll, hogy ő, az Úr hűséges, és vele előre tudunk haladni, tanítványaiként tudunk élni, tanúságot tudunk tenni Isten szeretetéről és ki tudjuk tárni szívünket nagy eszmék, nagy dolgok előtt. „Minket, keresztényeket az Úr nem kicsiny dolgokra választott ki, menjetek mindig tovább a nagy dolgok felé. Nagy eszmékre tegyétek fel életeteket!” (Homília a bérmálkozási szentmisén, 2013. április 28.). Püspökök, papok, szerzetesek, keresztény közösségek és családok, tőletek azt kérem, hogy a hivatáspasztorációt ebbe az irányba helyezzétek. Kísérjétek a fiatalokat az életszentség útjain, amelyeken – mivel egészen »személyre szabottak« –, „az életszentség valódi pedagógiájára van szükség, mely képes az egyes személyek saját ritmusához alkalmazkodni. Ennek a pedagógiának magába kell építenie mindazt a gazdagságot, amelyet a személyes és csoportos segítségnyújtás hagyományos formái, illetve annak azon újabb formái tartalmaznak, amelyeket az egyház által elismert különféle társulatok és mozgalmak fogalmaztak meg” (vö. II. János Pál Novo millennio ineunte kezdetű apostoli levele, 31.).

Készítsük elő tehát szívünket úgy, hogy az „jó föld” legyen: így hallgassa, így fogadja be az igét, és így hozzon majd gyümölcsöt. Minél inkább egyesülni tudunk Jézussal az imádságon, a Szentíráson keresztül, az egyházban kiszolgáltatott és megélt szentségek által, a megvalósított testvériség által, annál nagyobb lesz bennünk az öröm, hogy együttműködünk Istennel az irgalom, az igazság, az igazságosság és a béke országának szolgálatában. A termés pedig bőséges lesz, arányosan azzal a kegyelemmel, amelyet készséges nyitottsággal tudtunk magunkba fogadni. Ezt kívánva, és kérve, hogy imádkozzatok értem, szívből adom apostoli áldásomat mindnyájatokra.

Vatikán, 2014. január 15.

Ferenc