„Hiszek, Uram, de növeld az én szegényes hitemet”

A ferences rend miniszter generálisa idei húsvéti levelét a hit témájának szentelte.

A hit a szerzetes életében sincs meg magától értődően!

A hit egy egész életen át tartó út, kegyelem és felelősség, odatartozás Krisztushoz és az egyházhoz.

Mit jelent a hit Assisi Szent Ferenc szerint?

 

 

 

 

 

 

„Feltámadott” (Lk 24,6)

Kedves testvérek és nővérek, ez mindazok tapasztalata, akik ettek és ittak vele a feltámadása után (vö. ApCsel 10,41), és mindazoké, akik újjászületettnek érzik magukat „élő reménységre, romolhatatlan, szennyezetlen és hervadhatatlan örökségre” (1Pt 1,3–4). „Feltámadott”! Ez a hitünk alapja, a reményünk oka és szeretetünk indítéka. Ugyanis, ha „Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, és hiábavaló a ti hitetek is” (1Kor 15,14). Ezen tapasztalat nélkül Krisztus keresztje és a mieink egy tragédia lenne és a keresztény élet is egy képtelenség. A feltámadás miatt viszont énekelhetjük a liturgiával, hogy „Üdvöz légy, ó szent Kereszt, egyetlen reményünk!” A Megfeszített „harmadnapon feltámadt, az Írások szerint” (1Kor 15,4). Ez hitünk központi magva és a kezdeti kérügma: „Tehát akár én, akár ők, így hirdetjük” (1Kor 15,11). A feltámadás a mennyei Atya nagy igenje a Fiára, és benne ránk, s ezért témája az igehirdetésnek és alapja a reményünknek.

 

Igen, valóban feltámadt!

Mindig mélyen érintett, ahogy a keleti keresztények ebben az időszakban köszöntik egymást: „Krisztus feltámadt!” És válaszolják, „Igen, valóban feltámadt!” A hitnek ezt a megvallását a XVI. Benedek által akart Hit éve keretében tesszük, amelyre azzal a szándékkal került sor, „hogy az egyház megújítsa a Jézus Krisztusba, a világ egyedüli megváltójába vetett hit lelkesedését, újra átélje az általa mutatott úton való járás örömét, és konkrét módon tanúsítsa a hit átalakító erejét” (XVI. Benedek, Általános kihallgatás, 2012. 10. 17.).

 

Hinni, egy út, amely egy egész életen át tart

Furcsának tűnhet, hogy húsvéti levelemet a hit témájának szentelem. Egyesek arra gondolhatnak, hogy hit magától értetődő feltétele egy szerzetesi és ferences életnek. De azt hiszem, hogy nincs így! Valójában a hitet sohasem lehet borítékolni, különösképpen napjainkban, amikor „a hitnek egy mély krízise nagyon sok embert érint” (Porta Fidei 2). És mert átmenni a „hit kapuján” azt jelenti, hogy „életre szólóan útra kelünk”, és ez az út „a keresztséggel kezdődik, … és a halállal fejeződik be, amelyen át belépünk az örök életbe” (PF 1), minden időben és minden körülmény között szükséges, hogy valósággá váljon a hitünk (verificare), azzal a céllal, hogy ez napról napra növekedjék bennünk és legyen képes egyre tisztábban megvilágítani „a Krisztussal való találkozás örömét és megújított lelkesedését” (PF 2). Kell, hogy legyen bennünk bátorság, hogy megkérdezzük önmaguktól: hívő ember vagyok-e, vagy csak egy egyszerű gyakorló ateista? Mi az én hitem egészségi állapota? Kell, hogy meg legyen bennünk a szükséges józanság, tisztánlátás ahhoz, hogy őszinte és mély választ adjunk az ilyen életbe vágó kérdésekre.

Az igazat megvallva, azt hiszem, hogy az egyházban jelenlévő hitkrízis, amelyet többször említett a pápa, érzékelhető közöttünk is. S amikor ezt kijelentem, akkor nem egy elméleti és fogalmi hitre gondolok, hanem a mindennapi életben megünnepelt, megélt és megvallott hitre. Igaz, hogy a testvérek nagy része nap mint nap – hangoskodás, taps és nagy beszédek nélkül – alázatosan tanúságot tesznek egy megvallott, megélt és megünnepelt hitről, amikor minden remény ellenére hűségesek maradnak és életükből a húsvéti misztérium tapasztalata sugárzik. Az is igaz, hogy a szekularizáció, úgy értelmezve mint a hittel ellentmondó magatartások összessége, s amely a társadalom nagyon széles rétegeiben jelen van, befurakodhatott közösségeinkbe és életünkbe is. És az örökkévalóság horizontjának az elhalványulása és a valóságnak csak a földi életre való redukálása olyan hatással van a hitre, mint a tűzre dobott homoknak: elfojtja és végül teljesen eloltja. Azt hiszem, szükséges, különösen most a Hit évében, megállnunk, moratóriumot tartanunk, hogy megvizsgáljuk a hitünket. Mennyire aktuálisak azok a szavak, amelyeket 1989-ben az akkor még bíboros Ratzinger mondott: „A modern kor aposztáziája, a keresztények életéből kikopott hit felülvizsgálatának hiányából fakad.”

 

Egy hit, amely élet

A 2012. október 17-i katekézisében a pápa kijelentette: „Hinni az Úrban, nem egy olyan tény, amely csak az értelmi tudásunkat érinti, hanem egy olyan változás, amely magába foglalja az életet, önmagunk teljességét: érzékelést, szívet, értelmet, akaratot, testiséget, érzelmet, emberi kapcsolatokat.” S ugyanazon alkalommal Benedek pápa kérdezte: „A hit valóban az életünk, az én életem átalakító ereje? Vagy pusztán csak az egyike azon elemeknek, amelyek létünknek részei, anélkül, hogy az az alapvető lenne, amely az összes többit teljesen meghatározza?” Ez az, kedves testvéreim és nővéreim, amit meg kell kérdeznünk magunktól, mert a hit – messze attól, hogy az élettől valami idegen volna – annak a lelke: „A keresztény hit, amely tevékeny a szeretetben és erős a reményben, nem korlátozza, hanem emberiesíti, sőt teljesen emberivé teszi az életet” (XVI. Benedek, Általános kihallgatás…). Nem beszélhetünk a hitről anélkül, hogy ne tennénk utalást az életre, mert ez az utóbbi az, ami érthetővé és vonzóvá teszi az előbbit. A hit és élet kölcsönösen hivatkoznak egymásra, az egyik fenntartja a másikat. Másrészt pedig, a hit által fenntartva, bizalommal tekinthetünk arra a feladatunkra, hogy bűn struktúráit átalakítsuk: „Mi azonban – az ő ígérete szerint – új eget és új földet várunk, ahol igazságosság lakik” (2Pt 3,13). Csak egyesítve a hitet és az életet, a hitet és az evangélium értékeivel jobban összhangban lévő társadalom iránti elköteleződést, lehetünk „a Feltámadott jelenlétének élő jelei a világban” (PF 15). Jogosan állapította meg dokumentumában a 2006-os káptalan: „a hit mindazt érinti, amik vagyunk […]. A hitbeli élet az igazi forrása az örömünknek és reményünknek, a Krisztus-követésünknek és a világ számára adott tanúságtételünknek” (Spc 18). A hit és az élet elválaszthatatlan egymástól.

Szent Bonaventura a Breviloquium Prológusában, a hitet három olyan képpel határozza meg, amely megvilágítja, amit eddig mondottam: „fundamentum stabiliens” (alap, amely biztonságot ad), „lucerna dirigens” (mécses, amely utat mutat), „ianua introducens” (ajtó, amely bevezet). Mint alap a hit az, ami stabilitást ad az életünknek; mint mécses a hit az a világosság, amely lehetővé teszi észrevenni és mutatja a helyes irányt; mint ajtó a hit az, amely lehetővé teszi a túllépést és elvezet a szentek Szentjével való kommunióra. A hit az a fény, amely lehetővé teszi, hogy elérjük és ki tudjuk nyitni az ajtót, amely akadályok nélkül Isten világába vezet be bennünket, lehetővé téve, hogy az ő akarata szerint járjunk.

 

A hit: kegyelem és felelősség

Hinni feltételezi, mindenekelőtt, elfogadni egy ajándékot, amelyben érdemtelenül részesülünk: a hit ajándékát. „Ennek megnyitotta szívét az Úr, hogy hallgasson Pál szavaira” – jegyzi meg az Apostolok cselekedetei Lídiáról (ApCsel 16,14). Ferenc erről így vall Végrendeletében: „És az Úr templomaiban olyan mély hitet öntött belém, […] olyan határtalan bizalmat adott nekem az Úr és ad szüntelenül” (Végr 4.6). Ferenc számára, és számunkra is, minden kegyelem (vö. Végr 1.2.4.6.14.23), így a hit is. Ezért a hit mindig a cselekvésre és az ember belső átalakítására irányul, az értelem és a szív megtérését célozza meg.

A hit azonban személyes elköteleződés is a megőrzésére és növekedésére. Ezért ajánlja XVI. Benedek, hogy a Hit éve folyamán „elevenítsük fel a hit értékes ajándékát” (PF 8). És Hyppo szent püspöke a Redditio Symboli, azaz a Hiszekegy átadása alkalmával mondott egyik homíliájában mondja: „Ti megkaptátok [a Hitvallást], de mindig jelen kell tartsátok az értelmetekben és a szívetekben, ismételgetnetek kell ágyatokban, gondolkodnotok kell rajta a tereken, s nem feledkezhettek meg róla az étkezések alatt: s akkor, amikor a testetek alszik, virrasztanotok kell benne a szívetekkel” (Szent Ágoston, Sermo, 215,1). Az ősegyház megkívánta, hogy a Hitvallást kívülről megtanulják (vö. PF 9), hogy tagjai megőrizzék a hitet és emlékeztessék magukat a saját hívő állapotukra. Ez az emlékezés (ri-cordare), újra átszűrni a szíven, nem korlátozódik csak a múltra, mert ez teszi lehetővé, hogy a hit átjárja a jelent, átminősítse az életet, és fejlődve, mint a mustármag (vö. Mt 13,31) megnyílik a jövőre. Így a Hitvallás tartalma, a hitünk összefoglalása, történelemmé válik, de meghatározza jelenünket és megnyit a mirabilia Dei, „Isten csodálatos tetteire”, amelyeket az Úr bennünk végbevisz.

Aztán a hit kegyelem, amelyet igaz és mély hálával kell fogadnunk, és egy olyan felelősség, amely elvezet oda, hogy tudatosítsuk, „hogy megéljük, megtisztítsuk, hogy megszilárdítsuk és megvalljuk” (VI. Pál, Petrum et Paulum Apostolos apostoli buzdítás, 1967). A hit, ha nem akarjuk, hogy kialudjon, s elvesztve ezzel annak lehetőségét, hogy világunk sója és világossága legyünk (vö. Mt 5,13–16), folyamatosan rászorul az újrafelfedezésre (vö. PF 4), az örömteli megélésre, oly módon, hogy azt tudjuk egyénileg és közösségileg, belsőleg és külsőleg megvallani (vö. Petrum…), és ünnepelni a liturgiában és mindennapi életben (vö. PF 8.9). A hit, amelyet kaptam, azért is lett rám bízva, hogy megőrizzem és növeljem. „A szív hite megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál” (Róm 10,10). Elfogadás és felelősség elválaszthatatlan egymástól.

 

A hit: odatartozás Krisztushoz és az egyházhoz

Ha maximálisan igyekszünk tömöríteni, akkor – azt hiszem – az odatartozás kifejezés segíthet választ fogalmaznunk arra a kérdésre, hogy mi is a hit: szívbéli odatartozás egy személyhez, Krisztus személyéhez, és örömteli odatartozás azokhoz a tartalmakhoz, amelyeket az egyház elénk tár a Hitvallás és a tanítóhivatal által. A Jézus Krisztus személyéhez való odatartozás, amely létszükséglet egy hívő ember számára, magába foglal egy személyes találkozást Jézussal az intenzív imaéletben, a gazdag szentségi életben és az ige imádkozó olvasásában. Nagyon tudatában kell legyünk annak a ténynek, hogy a hit területén minden a Jézus személyével való találkozás területén dől el. E találkozás nélkül a mi odatartozásunk csak egy idea vagy egy ideológia lesz, de sohasem egy személy vagy egy életforma. Ezen kívül az odatartozás a hit tartalmaihoz, amelyeket az egyház bemutat nekünk, magába foglalja e tartalmak ismeretét és az elmélyült reflexiót azokról, ugyanúgy, mint egy hitbeli odafigyelést magára az egyházra. Nem arról van szó, hogy megvallom az „én hitemet”, hanem magamévá tenni az egyház hitét, amely szerető engedelmességben (vö. Int 3,6) ölt testet, és egy „értelmi és akarati hozzájárulásban mindahhoz, amit az egyház elénk tár” (vö. PF 10; Dei Verbum 5; Dei Filius cap. III). Magamévá teszem az utolsó szinódus felhívását, hogy megújítsuk az egyházhoz való tartozásunk lelkesedését (vö. Instrumentum Laboris 87). Csak ezzel a lelkesedéssel tudjuk „újjáépíteni” az egyházat, ahogy annak idején Ferenc tette.

 

A hit Ferenc szerint

Mint kisebb testvérek és Ferenc követői, fontos, hogy megálljunk, még ha röviden is, s áttekintsük Ferenc hitútját és annak megnyilvánulásait. Figyelve az ő írásait, könnyen felfedezhetjük, hogy Assisi szegénykéjének a hite mindenekelőtt egy szentháromságos és krisztocentrikus struktúrákkal rendelkező teológiai hit (vö. Int 1; Rnb 22,41-55; 23,11; LegM 9,7). Az ő lelki tapasztalatának egyik jellemzője egy családias kapcsolat a Szentháromsággal. Ezen kívül, egy másik dolog, ami rögtön szemünkbe ötlik, hogy az ő hite nagyon egyházias, s ezzel túlmutat egy pusztán csak individuális szemléleten. Ferenc, ahogy maga az egyház is, megtanít arra, hogy mondjuk: „hiszem”, „hiszünk” (vö. PF 9). Végrendeletében vallomást tesz az ő hitéről a „templomaiban és papjaiban” (vö. Végr 4–7). Ez a hit a „templomaiban és papjaiban” elvezet bennünket egy másik aspektusnak a megértéséhez, amit szintén érdemes szemünk előtt tartani: az egyház egzisztenciális fontosságát Ferenc hitéletében; fontosság, amely nem az egyház tagjainak, különösképpen a hierarchia vagy a papok, tökéletességéből fakad, hanem abból a tényből, hogy benne lehet találkozni Krisztussal. Isten az egyházban és az egyház által szól Ferenchez, még akkor is, amikor a lerombolás veszélye fenyegeti (vö. 2Cel 10–11; 3Társ 13), mert benne, még akkor is, ott van Krisztus. Ferenc sohasem tekint úgy az egyházra, a római egyházra, akiről beszél, mint egy fenyegető tényezőre az evangélium megélésére, még akkor sem, amikor ez esetleg egy „megsebzett” és „bűnös” egyház. „És nem akarom észrevenni rajtuk a bűnt, mivel Isten Fiát szemlélem bennük, s ezért uraim ők” (Végr 9). Az ő Krisztusba vetett hitétől, amelyet az egyházban talál meg, és amely az ő „templomaiba és papjaiba” vetett hiten át vezet, érthető meg, hogy a Poverello miért veti alá, a Magasságbelitől neki kinyilatkoztatott életformát (vö. Végr 14) az egyház jóváhagyásának és a Regulában miért ígér „engedelmességet és hódolatot Honoriusz pápa úrnak és törvényes utódainak, valamint a római Szentegyháznak” (Rb 1,2). Ebből a nézőpontból nagyon jól megérhető, hogy miért kéri az ő testvéreit, hogy éljenek „hit szerint és katolikusul”, és hogy miért feltétel ez a közösséghez való tartozáshoz (vö. Rnb 19,1). Könnyen megérthető, hogy Ferenc számára miért a „katolikus hit” az egyik legalapvetőbb kritérium egy jelölt hivatásának az eldöntésében (vö. Rb 2,2), és hogy miért az egyház az igaz hit kritériuma (vö. T. Matura, Francesco parla di Dio, Milano 1992).

Egy utolsó előtt megjegyzés. Útján „az eucharisztia misztériuma jelenti Ferenc számára a hitbeli élet szívét” (P. Martinelli, Dammi fede diritta, Porziuncola 2012), ahogy ezt bemutatja – többek között – az első Intelem. E misztérium előtt szükséges a lélek szemeit vagy a hit szemeit aktiválni (kifejezés, amelyet már Szent Ágostonnál is megtalálhatunk), hogy elkerülhessük pusztán csak a test szerinti látást, és ennek következményeként, „ne higgyünk és ne is lássunk” (vö. Int 1,8; C. Vaiani, Vedere e credere. L’esperienza cristiana di Francesco, Milano 2000). Végül pedig fontos felidéznünk, hogy Ferenc számára az eucharisztia misztériuma bensőségesen összefügg az igével, egészen addig, hogy az ige számára is – az eucharisztia logikája szerint – „imádást” kér (vö. RendLev 34–37), mert ebben is az Urat kell tisztelni (vö. RendLev 36). A szavak mögött Ferenc „látja” az igét, a szavakban hallgatja az Atya azokban a pillanatokban üdvözítő igéjét (vö. 2LevHív 34).

Ahogyan láthatjuk, Ferenc hite nem egy elvont hit. Ferenc ma úgy mutatkozik meg számunkra, mint a hit tanúja: megvallotta, kinyilvánította, megünnepelte, életével és életében tanúságot tett róla egy egyáltalán nem könnyű környezetben. Mit mond nekünk Ferenc, mint hitvalló? Milyen változásokra van szükségünk hitünkre vonatkozóan?

 

Befejezés

Kedves testvérek és nővérek, gyakran mondják, hogy az egyház problémája a „távollévők”. Személyesen azt hiszem, hogy nemcsak ők a probléma, hanem a „közellévők” is lehetnek problémák, amennyiben a „hit kapujá”-ban maradnak, anélkül, hogy átlépnének azon.

Az év, amelyet most megélünk, egy sürgető meghívás, hogy átlépjünk a hit kapuján, hogy úgy tekintsünk magunkra, mint éjszakai zarándokokra, hogy útra keljünk, azért hogy találkozhassunk azzal, akit nem keresnénk, ha nem jött volna ő először, hogy keressen minket (vö. Szent Ágoston, Vallomások, 13,1). Ahogy Martini bíboros mondta, a hit „mindig kolduló hit”, mint a napkeleti bölcsek hite, és sohasem „előre gyártott” hit, mint az írástudóké (vö. Mt 2,1köv.). Pál azt kéri Timóteustól, az ő tanítványától, hogy „keresse a hitet” ugyanazzal az állhatatossággal, mint amikor fiatal volt (vö. 2Tim 2,22; 3,15). Fogadjuk úgy ezt a felhívást, mintha mindegyikünkhöz intézte volna, és használjuk fel ezt a kegyelmi évet, hogy „megemlékezzünk a hit ajándékáról” (PF 8).

 

Krisztus feltámadt! Igen, valóban feltámadt!

Kedves testvéreim és nővéreim: áldott húsvéti feltámadást! Jó zarándoklást a hit évében!

 

Róma, 2013. március 19, Szent József ünnepén.

a ti testvéretek, Miniszteretek és szolgátok

Fr. José Rodríguez Carballo, ofm
miniszter generális

 

(Az erdélyi ferences testvérek fordítása.)