Ferenc pápa homíliája a jezsuiták hivatásáról

2014. január 3-án, Jézus nevének ünnepén Ferenc pápa 350 jezsuita pappal együtt mutatott be hálaadó szentmisét Fáber Péter szentté avatásáért a római Il Gesù-templomban.

Közöljük a szentatya teljes beszédét.

 

 

 

 

 

Szent Pál, ahogy hallottuk, így biztat minket: „Ugyanazok az érzések töltsenek el titeket, amelyek Krisztus Jézusban voltak, aki, bár Isten alakjában létezett, nem tartotta kiváltságnak Istennel való egyenlőségét, hanem kiüresítette önmagát, és a szolga alakját vette fel” (Fil 2,5–7). Mi, jezsuiták Jézus nevét szeretnénk magunkon hordozni, az ő keresztjének zászlaja alatt szeretnénk harcolni, ez pedig azt jelenti, hogy ugyanazok az érzések töltenek el minket, mint Krisztust: úgy gondolkodni, ahogy ő, úgy szeretni, ahogy ő, úgy látni, ahogy ő, úgy járni, ahogy ő. Azt jelenti, hogy ugyanazt tesszük, amit ő, és ugyanazokkal az érzésekkel, az ő szívének érzéseivel.

Jézus szíve egy olyan Isten szíve, aki szeretetből „kiüresítette” magát. Mindnyájunknak, minden jezsuitának, aki Jézust követi, késznek kellene lennie önmaga kiüresítésére. Erre az alászállásra kaptunk meghívást: kiüresedettnek lenni. Olyan embereknek kell lennünk, akik nem önmagukat állítják figyelmük középpontjába, mert a Társaság középpontja Krisztus és az ő egyháza. És Isten a Deus semper maior [a mindig nagyobb Isten], olyan Isten, aki mindig meglep minket. Ha nem a meglepetések Istene kerül a középpontba, a Társaság elveszti a helyes irányt. Ezért a jezsuita olyan ember, aki nem zárja le látószögét és nyitott gondolkodású: mert úgy gondolkodik, hogy közben mindig a horizontra figyel, amely nem más, mint a mindig nagyobb Isten dicsősége, azé az Istené, aki újra meg újra meglep minket. És ez a mi mélyről feltörő, meg nem szűnő nyugtalanságunk. Ó, szent és szép nyugtalanság!

De mivel bűnösök vagyunk, tegyük fel magunknak a kérdést: megőrizte-e szívünk a keresés nyugtalanságát, vagy inkább lelohadt a keresés tüze bennünk? Vajon a szívünk feszül-e, tart-e mindig valami felé? Olyan-e a szívünk, amely nem kényelmesedik el, nem zárkózik önmagába, hanem az Isten hűséges népével együtt járandó út ritmusa szerint dobog? Keresnünk kell Istent, hogy megtaláljuk, amikor pedig megtaláltuk, mindig újra kell keresni. Egy jezsuita szívének egyedül ez a nyugtalanság ad békét, és ez apostoli nyugtalanságot is jelent: nem szabad belefáradnunk a kérügma hirdetésébe, a bátor evangelizálásba. Ez a nyugtalanság készít fel minket az apostoli termékenység ajándékának elfogadására. Nyugtalanság nélkül terméketlenek vagyunk.

Ez a fajta nyugtalanság töltötte el Fáber Pétert is, akit nagy vágyak fűtöttek; ő egy másik Dániel. Fáber „szerény, érzékeny és mély lelki élettel megáldott ember volt, aki megkapta azt az ajándékot, hogy bárkivel barátságot tudott kötni” (XVI. Benedek beszéde a jezsuitákhoz, 2006. április 22.). Mindamellett nyughatatlan, bizonytalan, sosem elégedett lélek is volt. Szent Ignác vezetése mellett megtanulta összekapcsolni a maga nyughatatlan, ugyanakkor gyengéd, mondhatni kifinomult érzékenységét a döntéshozói képességgel. Nagy vágyak embere volt; felvállalta a vágyait, elismerte őket. Sőt Fáber számára éppen a nehézségek jelentkezésekor mutatkozott meg az igaz lélek, amely cselekvésre késztette (vö. Memoriale, 301). A valódi hit mindig magában hordozza a világ megváltoztatására irányuló mély vágyat is. Ezt a kérdést kell tehát feltennünk magunknak: vajon nekünk is vannak nagy álmaink, van lendületünk? Mi is merészek vagyunk? Merünk-e nagyot álmodni? Felemészt-e minket a buzgóság (vö. Zsolt 69,10)? Vagy pedig középszerűek vagyunk és megelégszünk a mesterséges körülmények között megfogalmazott apostoli terveinkkel? Sose felejtsük, hogy az egyház ereje nem önmagában van, s nem is szervezőképességében, hanem Isten mélységes vizeiben rejtőzik. És ezek a vizek felkavarják vágyainkat, a vágyak pedig kitágítják a szívünket. Ez az, amit Szent Ágoston mond: „Imádkozzunk, hogy vágy ébredjen bennünk, és vágyódjunk, hogy kitáguljon a szívünk.” Fáber éppen a vágyakban tudta felismerni Isten hangját. Vágyak nélkül nem megyünk sehová, s ezért kell felajánlani vágyainkat az Úrnak. A Rendalkotmányban ezt olvashatjuk: „segítjük felebarátainkat a mi Urunk, Istenünk elé vitt vágyainkkal” (Rendalkotmány, 638).

Fáberben megvolt az az igaz és mély vágy, hogy „Istenben kitágított” ember legyen: teljesen Isten volt élete középpontja, s ezért tudott az engedelmesség szellemében elmenni, gyakran gyalog is, bárhová Európába, hogy szelíden párbeszédet folytasson mindenkivel és hirdesse az evangéliumot. Most eszembe jut a kísértés, mely talán meglehet bennünk és sokakban meg is van, hogy tudniillik az evangélium hirdetését inkvizítori ütlegeléssel és ítélkezéssel kapcsoljuk össze. Nem, az evangéliumot szelíden, testvérien, szeretettel kell hirdetnünk! Istennel való meghitt kapcsolata megértette vele, hogy a belső tapasztalat és az apostoli élet mindig együtt halad. Azt írja Memorialéjában, hogy a szív első rezdülésének annak kell lennie, hogy „vágyjon arra, ami lényegi és eredendő, vagyis hogy az első hely fenn legyen tartva a mi Urunk, Istenünk megtalálására irányuló tökéletes törekvésnek” (Memoriale, 63). Fábert az a vágy töltötte el, hogy „hagyja, hogy Krisztus elfoglalhassa szívének középpontját” (Memoriale, 68). Csak akkor vagyunk képesek elmenni a világ határterületeire, ha Istent helyeztük életünk középpontjába! Fáber megállás nélkül utazott, a legtávolabbi térségekbe is, és annyira állandóan úton volt, hogy azt mondták róla: „úgy tűnik, arra született, hogy sehol se állapodjon meg” (MI, Epistolae, I, 362). Fábert az a csillapíthatatlan vágy emésztette, hogy az Úrról beszéljen. Ha nincs meg bennünk ugyanez a vágy, akkor meg kell állnunk imádkozni, el kell csendesednünk, és buzgón kérnünk kell az Urat, hogy – Péter testvérünk közbenjárására – ismét nyűgözzön le bennünket: szükségünk van az Úr elbűvölő erejére, amely Pétert mindezekre az apostoli „őrültségekre” indította.

Olyan emberek vagyunk, akik törekszenek, akiknek élete „feszül” valami felé, ugyanakkor ellentmondásos és inkoherens emberek is vagyunk, bűnösök, mindannyian. Ámde olyan emberek, akik Jézus tekintete alatt akarnak járni. Kicsik vagyunk és bűnösök, de a kereszt zászlaja alatt akarunk harcolni a Jézus nevét hordozó Társaságban. Mi, akik önközpontúak vagyunk, mégis nagy vágyaktól hajtott életet akarunk élni. Újítsuk meg hát önfelajánlásunkat a mindenség örök Urának, hogy dicsőséges anyja segítségével tudjuk akarni, vágyni és megélni az önmagát kiüresítő Krisztus érzéseit. Ahogyan Fáber Szent Péter írta: „Soha ne keressünk ebben az életben olyan nevet, amely nem Jézuséhoz kapcsolódna” (Memoriale, 205). És imádkozzunk Máriához, hogy az Atya minket is odahelyezzen majd Fia mellé.

 

(Kristóffy Lilla Krisztina fordítása)

 

©   Nyomtatásban való megjelentetéséhez a Gratuitas Szerzetesteológiai Intézet
előzetes engedélye szükséges.

©   Libreria Editrice Vaticana, 2014.

©   Kristóffy Lilla Krisztina, 2014.