Hittel és hűséggel

A nagy magyar író, Fekete István leánya,
Fekete Edith Sacré Coeur nővér halálára
 

A nagy magyar író, Fekete István leánya 1930. szeptember 12-én született Ajkán. Édesapja akkoriban ott volt gazdatiszt Nirnsee Ferenc birtokán. Az elemi iskolát Ajkán végezte, majd a család 1942-ben Budapestre költözött. Középiskolai tanulmányait a budai Sacré Coeur nővérek leányiskolájában fejezte be. 1948-ban érettségizett, és 1949-ben a rend tagja lett. Még ebben az évben elhagyta az országot, mivel a kommunista rendszer feloszlatta a szerzetesrendeket. Ausztriába távozott, és a Vorarlberg tartományban lévő Bregenzben élt apácaként. 1958-ban végleges fogadalmat tett Rómában.

Bécsben is tevékenykedett, ahol árvaházat építtetett. Párizsban doktorált. Anyanyelvi szinten beszélt németül és franciául is. 1989-ben választották meg a leánygimnázium igazgatójának. 1991-ben diákjaival Rómában járt, ahol II. János Pál pápával is találkozhatott. 1998-ban vonult nyugállományba, de diákjaitól nem szakadt el. Sokan még családjukkal is felkeresték a zenét és a dalokat szerető, mindig vidám apácát. A Sacré Coeur nővérek általános rendfőnöke és osztrák tanügyi kormánytanácsos lett, még aktív korában.

Amint az köztudott, az édesapa, Fekete István író mélyen vallásos ember volt. Ennek és lánya hivatásának is köszönhető, hogy hatalmas lakásának nappaliját 1950-ben egyházi célokra engedte át, mivel az akkor felszámolt Szent Ferenc Leányai Kongregáció kápolnáját is megszüntették. A Jézus Szíve-kápolna a mai napig is működik, a zugligeti plébánia papsága látja el itt a szolgálatot. Jómagam is többször megfordultam ebben a kápolnában, amikor az író özvegyét, Piller Edithet meglátogattam.

Büszke vagyok arra, hogy Edith nővért – nekem csak Edithkét – személyesen is ismerhettem, és leveleket is válthattam vele az elmúlt évtizedekben. Testvérét, a Chicagóban élő „ifj. Fekete Istvánt is ismertem. Először a Farkasréti temetőben találkoztunk, édesanyjuk, Piller Edith Temetésén, 1997. február 11-én. A második találkozásra Göllén került sor, 2004. augusztus 14-én, amikor szüleiket újratemettük. Ezen a napon több ezer ember jelenlétében végleg hazatért Fekete István.

Edith nővért sikerült rábeszélnem arra, hogy a göllei emlékház után az általam alapított Fekete István Múzeumot is tekintse meg. Hallgatott, rám, és kísérőivel megtisztelte Dombóvár első múzeumát. Onnantól kezdve leveleztünk, és szinte minden alkalommal megjegyezte: „Hálával tartozom a Teremtőnek, amiért láthattam a dombóvári emlékhelyet is.”

Két éve felépült egy combnyaktörésből, de ereje egyre fogyott. 2012 karácsonyán aztán már nem jött válasz Bregenzből. Február 27-én kaptam meg a gyászjelentést, mely szerint 22-én visszaadta lelkét Teremtőjének. Mécsest gyújtottam íróasztalomon, és fényképénél imádkoztam lelki üdvéért. Megfáradt testét a bregenzi zárda kriptájában helyezték örök nyugalomra. Személyében egy hűséges apácát, jó tanárt, igaz magyart és szeretett családtagot veszítettünk el, de a Gondviselésnek köszönhetően nem véglegesen.

Bodó Imre

 

Megjelent:
Új Ember LXIX. évf. 14–15. (3371–3372), 2013. március 31. – április 7., 19. oldal.