Istennek terve van a karizmák együttélésével is

Március 14. Öt éve hunyt el Chiara Lubich.

A Fokoláre Mozgalom alapítója a szerzetesrendek közötti egység apostola is volt.

 

 

 

Ezekben a napokban világszerte felidézik azt a gazdag lelki és kulturális örökséget, amelyet „az egység karizmája” néven szoktak emlegetni. Magyarországon a Fokoláre Mozgalom követői éves találkozójukon, a Máriapolin emlékeznek meg erről, amelyet a napokban tartanak Zánkán.

Chiara Lubich lelkisége a huszadik század folyamán fejlődött ki, sokak életébe fényt hozott, és általuk az emberi élet és a társadalom legkülönbözőbb területein bőséges gyümölcsöket termett. Az egység karizmájából merítve sok kezdeményezést indítottak válaszként korunk társadalmi és szellemi életének nagy kérdéseire.

Az alábbiakban abból az interjúkötetből idézünk, amelyet Bizalom és párbeszéd címmel az Új város Kiadó jelentett meg 2012-ben. Maria Voce, a Fokoláre Mozgalom elnöke fejti ki meglátásait Chiara Lubich örökségéről és korunk kihívásairól.

 

A szerzeteseket egy alapító, egy lelkiség vonzza. Mit csinál több tízezer szerzetes és szerzetesnő a Mozgalomban? Lehet az ember egyszerre ferences, jezsuita, bencés és ugyanakkor fokoláros is? Nem egyfajta identitászavar ez?

A tapasztalat azt mutatja, hogy nem. Inkább azt látjuk, hogy a többi karizmával való közösség segítségével újra felfedezik saját identitásukat. Igaz természetesen, hogy minden szerzetesi hivatás egy alapító karizmájából születik, és azokat, akik ezt követik, ez a sajátos karizma vonzza. Azért döntenek úgy, hogy csatlakoznak egy szerzetescsaládhoz, mert úgy látják, ezen a karizmán keresztül tudják megvalósítani hivatásukat, Isten róluk alkotott személyes tervét. Ennek tehát elégnek kellene lennie.

Én viszont arra gondoltam, hogy igaz ugyan, hogy a karizmákat Isten különböző időpontokban hívta életre, de aztán nem semmisítette meg őket egyiket a másik után. Fenntartja őket, és hagyja, hogy együtt éljenek, párhuzamosan létezzenek egymás mellett. Tehát nyilvánvalóan Istennek éppúgy terve van a karizmák együttélésével, mint ahogy az egyes alapítók karizmáival is, de azzal is, hogy a karizmák együttese hogyan szolgálhatja az Egyházat.

Ezért gondolom azt, hogy ha egy jezsuita, egy bencés, egy ferences Mária Művéhez is csatlakozik, akkor segítséget kap abban, hogy saját karizmájára ajándékként tekintsen, ami a többi karizmával együtt gazdagítja az Egyházat. A lelkiség tehát hozzájárul ahhoz, hogy a szerzetesek jobban kifejlesszék saját karizmájukat, és így azok teljes szépségükkel építhessék a közösségi egyházat, ami mindezen karizmák összessége. Ha mindenki bezárkózna saját karizmájába, nem nyitna a többiek felé, akkor nem építené a karizmák együttélését, ami az Egyház.

Ebben a felállásban Mária Műve is részét adja ahhoz, hogy a különböző szerzetescsaládokhoz tartozó szerzetesek és szerzetesnők az Egyház élő organizmusának tagjaiként tekintsenek magukra, és ezzel egyidejűleg építői legyenek a karizmák ilyen jellegű sokszínűségének és egységének. (160–161. old.)