Jézus legyen az igazi otthonom

A jezsuita szerzetesi képzés utolsó szakasza a terciátus: harmincnapos lelkigyakorlat és szegények közti probáció.

Hogyan talált rá egy magyar jezsuita Jézusra a fogyatékosok között?

Koronkai Zoltán beszámolója Kalkuttában töltött probációs idejéről

 

 

 

Utazás Kalkuttába

A vonatozás nem mindennapi vállalkozás Indiában. Nem úgy van, hogy elmegyek és jegyet veszek, aztán felülök a vonatra. A vonatjegyeket hónapokkal előre célszerű megvásárolni, mert egyébként nincs hely, csak várólistás jegyet lehet kapni. Ami azt jelenti, hogy csak akkor kap helyjegyet az ember, ha mások visszamondják az utazást. Egyébként – elvileg – nem szállhat fel a vonatra. Azért elvileg, mert itt a szabályokat elég rugalmasan kezelik, ami azt eredményezi, hogy gyakran a várólistás utasok is felszállhatnak a vonatra – így fordult elő, hogy 8 ülőhelyen 14-en szorongtunk, és még a WC előterében is ült egy család a folyosón. Egyébként igen olcsó a közlekedés, az otthoni áraknak kb. a nyolcada, de ennek is meg van az ára…

Az utazás kalandja a taxizással kezdődik. Hajnalban ez a legmegfelelőbb eszköz az állomásra való kijutáshoz. A taxisofőrt telefonon kell felébreszteni a megbeszélt érkezési időpont előtt fél órával. Negyed órát csörgettem mire hajlandó volt felébredni. Aztán negyven percet késett, úgyhogy sikerült izgalmassá tennie az elutazásunk kezdetét.

Maga a vonatozás sem eseménytelen. Nagy a forgalom a vonaton. Először is a vasúti konyha alkalmazottai járnak fel és alá, kávét, teát és élelmet kínálva az utasoknak. „Csáj, csáj” kiabálják furcsa orrhangon. A kalauzt viszont ritkán lehet látni. Kalkuttáig 48 órát töltöttünk vonaton, ez idő alatt kb. 4-szer bukkant fel a kalauz, azaz kb. 10 óránként, ami remek lehetőség mindenféle bliccelésre és egyéb tevékenységre, amit sokan ki is használnak. Így a vonatokat elárasztják a koldusok: vak koldusok, a legkülönbözőbb testi fogyatékosságokkal rendelkező emberek, éneklő öregasszonyok, végül 6-7 év körüli gyerekek, akik négykézláb mászva söprik végig a vasúti kocsi padlóját, és összegyűjtik a szemetet. Söprés közben persze egy-két lábbeli is eltűnhet. Így vált mezítlábassá az egyik utastársam a kalkuttai vonaton.

A koldulás szervezett tevékenység, amit a maffia tart kezében. A bombayi állomáson is láttam, hogy egy jól öltözött férfi kísért egy rongyos vak koldust a vonathoz – munkába állította. A koldulók csak egy töredékét tarthatják meg a keresetüknek. A maffia gyerekeket rabol el állomásokon és egyéb helyeken, aztán koldulni kényszeríti őket. Sokakat megcsonkítanak, mert így jobban jövedelmeznek. Van, amikor a szülők teszik ezt és adják el a gyereket a koldusmaffiának. Nagyon nyomasztó látni ezeket a szerencsétlen gyerekeket.

A koldusok egy különleges csoportja az eunuchok. Női ruhába öltözöttek, de mély hangjuk van, és általában magasak, férfias testalkatúak. Tapsolnak egyet, és a markukat tartják. Általában adnak is nekik az emberek, mert félnek, hogy megátkozzák őket. Az eunuchok átka rettegett dolog. Mivel azonban ez a fajta babonás érzékenység csökkenőben van a hinduk körében is, ezért más technikákat is alkalmaznak a pénzszerzésre, pl. elkezdik fogdosni az utast, vagy amint egyik utastársam mesélte, megmutatják a berendezésüket, vagy le is vizelhetik a nem kellően adakozó utast. Ezek után inkább adnak 1-2 rúpiát az utasok, csak hogy lerázzák őket. Az eunuchoknak sajátos helyük volt és van a hagyományos indiai társadalomban. A muszlim időszakban volt a virágkoruk, a háremekben fontos szerepük volt. A hinduknál gyerekek születésénél volt szerepük. Az eunuchok imája és áldása jó ómennek számított és az esküvői szertartáson is szerepet kaptak. Ugyanakkor a társadalom peremén élnek zárt csoportban és megvetetten.

Az utazást tovább színesíti a mindenféle árusok jelenléte, akik folyamatosan kínálják portékáikat. Gyümölcstől kedve a játékon át, a ruháig mindent lehet kapni. Az egzotikumot tovább növeli a géppisztolyos katonák feltűnése. Kalkutta közelében a vonatokat fegyveresek kísérik, mert a maoista, kommunista terrorista csoportok már többször megtámadtak vonatokat. Felsorolni is sok, hogy ki mindenki jár fel és alá a vonatokon, tényleg két percenként jön valaki és pénzt szeretne kapni az utasoktól. Mindez persze nem vonatkozik az első osztályú kocsikra. Ott légkondicionáló van és nagy kényelem, oda nem engednek be koldusokat, az a gazdagok világa.

Az utazás további sajátsága a szemetesvödrök teljes hiánya. Műanyag poharak, tányérok, csomagolópapír, és minden egyéb szemét az ablakon keresztül hagyja el a vonatot. A vasúti pálya mellett ezért szépen halmozódik a szemét sáv. Az állomásokon is hasonló a helyzet, ami remek életkörülményeket teremt a patkányoknak. Az egyik bombayi állomáson három állatka is szaladgált előttem a sínek között.

Az emberek viszont hihetetlen kedvesek és érdeklődők. Gyakran szólítottak meg, hogy honnan jöttem, hogy tetszik India. Az egyik utas, amikor látta, hogy csak kekszet eszem (egy indiai társam tanácsolta, hogy ne egyek a vonaton felszolgált ételből, mert külföldiként könnyen megbetegedhetek tőle) megajándékozott egy csomag keksszel. Angolul kevesen beszélnek jól. A többség vagy nem beszél, vagy csak nagyon alap szinten. Volt viszont néhány utas, főleg egyetemisták, akikkel sikerült jókat beszélgetnem. Vallásközi párbeszédet gyakorolhattam hindu és muzulmán egyetemistákkal.

Mielőtt Indiába mentem egyik rendtársam azzal bátorított, hogy „mindent meg lehet szokni, még Indiát is”. Gyakran eszembe jutott ez a mondat. Ennek ellenére még az utolsó napokban is erőfeszítést jelentett számomra a fent említett vonatokra való felszállás. Az első órák továbbra is valahogy nyomasztóan teltek, számoltam az órákat, hogy mennyi van még hátra. De aztán tényleg hozzászokik az ember. Leszálláskor már egészen otthonossá válik a „superfast” csodajárgány.

 

Kalkutta környéke

Amikor augusztusban megérkeztem Goába, szörnyülködve láttam a sok szemetet és koszt. Akkor rendtársaim azt mondták, hogy „ez semmi, ha látnád Kalkuttát”. Hát láthattam. Egyhónapos probációt töltöttem Kalkutta környékén. A rendtársaimnak igaza volt. Kalkutta meghaladta minden elképzelésemet, ami a koszt és a szemetet, valamint a légszennyezettséget illeti. Nagyon lepukkant hely ez a 14 milliós nagyváros. Amikor visszatértem Goába, minden olyan szépnek, tisztának, rendezettnek tűnt. Viszont az emberek nagyon nyitottak és vendégszeretők. Amikor az utcán érdeklődtem, hogy egy bizonyos utca merre van, akkor az illető nem csak elmondta, hogy hol van, de egy darabig el is kísért, hogy biztos ne tévedjek el.

A probációs helyem Kalkuttától 60 km-re, délre, a hindu szent folyó, a Gangesz partján lévő Noorpur nevű faluban volt. Közel három órás buszozás után érkeztem meg ide. A 20 km/h átlagsebességet az utak állapota magyarázza. Hatalmas krátereket kerülgetett a busz. Az út helyenként olyan volt, mintha szétbombázták volna. Aztán az országúton mindenütt emberek sétálnak, biciklisek és mindenfélét szállító kétkerekű, ember vontatta hordár kocsik. A busz pedig folyamatosan dudál, kerülget és előz. Néha csak centiméterek választják el a szembe jövő teherautótól, vagy a járókelőktől. Csak nézek, hogy nem ütünk el senkit, nem ütközünk össze. Fantasztikusak az itteni sofőrök! A busz persze zsúfolásig telített, komoly fizikai erőpróba a több órás utazás. A helyzetet még izgalmasabbá teszi, hogy busztársaságok közti konkurencia miatt a buszok is előzgetik egymást, így a rali hangulat is biztosított. Aki előbb ér a megállóba, az veszi fel az utasokat.

Noorpur egy muszlim falu, ahol nyomasztó a szegénység. Az emberek nagy része sárból és bambusznádból készült kunyhóban lakik. A legtöbben nem a saját tulajdonukon élnek, hanem állami földeken, amit egyszerűen elfoglalnak és felépítik a kis viskóikat. Ha az államnak aztán szüksége támad a földre, akkor elzavarják őket. Nagyon kevés itt a munka. Sokan Kalkuttába járnak dolgozni, főleg alkalmi munkát végezve. Számos asszony és gyerek él hímzésből, csodálatos szárikat készítenek. Kora reggeltől sötétedésig dolgoznak. Mindezért napi 35 rúpiát kapnak a kereskedőktől, ami 150 forint körüli összeg. Bár itt az árak jóval alacsonyabbak, mint nálunk, de mégis nyomorúságosan kevés ez a kereset. A hímzés következménye, hogy az évek alatt komoly látáskárosodást lehet összeszedni általa, de ez a megrendelőket nem különösebben érdekli, a haszon nagy része a kereskedőké. Br. Varghese, a testvérek elöljárója vezetett körbe a faluban, több házba be is mehettünk. Az emberek mindenütt nagy szeretettel fogadtak minket. Olyan egyszerűség és tisztaság tükröződött az arcukon.

Sok kisgyerek is szaladgált mindenfelé. A muzulmánoknak szerte Indiában nagyon sok gyermekük van. A szülői gondoskodásnak olykor megrendítő példáit lehet látni. Egy kunyhóban élő család például három gyermeket nevel, akik közül kettő fogyatékos. Ebben a nyomorban különös hősiesség kell ehhez. Sajnos ez a magatartás nem általános. A gyermekek általában nem kapják meg a megfelelő törődést, sokszor elhanyagoltak, piszkosak. Az oktatásuk is minimális. Számos asszony pedig magára marad a gyermekeivel, mert a férjek elég gyakran lelépnek, és valahol máshol kezdenek új életet: új feleség, újabb gyerekek. A többnejűség is jellemző ezen a vidéken, tovább növelve a gondoskodást alig kapó gyermekek számát. Az iszlám Indiában születéssel terjed. Általában a muzulmán népesség a legszegényebb Indiában (kivéve nyugat Indiát), a nyomor következménye, hogy igen magas köztük az írástudatlanság, a munkanélküliség és a bűnözés. A hindu lakosság, még a szegények is nagyon tiszták. A mindennapos rituális fürdő elmaradhatatlan az életükből, míg a muszlim szegények gyakran piszkosak. A betegségek is sokkal több áldozatot szednek körükből. Viszont a komolyabb betegség itt nem tart soká, mert akinek van, az hamarosan meghal.

Egy másik faluban is jártam a folyó túlpartján. Itt téglaházak is voltak. Egy út is van, ahol autók is járnak, egyébként szűk utcák és utak vannak, amik gépkocsival járhatatlanok. Minden közlekedés kerékpáron és kerékpár riksán zajlik. A kerékpár riksa egy háromkerekű szerkezet, melynek hátsó része teherszállításra van kialakítva. Ezen mindent képesek szállítani, bútort, acél rudakat, hatalmas csomagokat. Szikár emberek hajtják, sokuk tbc-s, az alultápláltság és a megerőltető fizikai munka miatt. Ami ugyanakkor jellemző az itteni emberekre, az valami hatalmas élni akarás és küzdelem az életért. Minden nyomorúságuk ellenére nem adják fel, nem rezignáltak. India egyébként egy felemelkedő ország. Sok szegény van, aki feljebb tud kapaszkodni, a középosztály egyre szélesebb. Van egy nagy jövőbe vetett bizalom az emberekben.

 

Katolikus jelenlét

A nyugat-bengáli katolicizmus alapjait a jezsuita misszionáriusok rakták le, a plébániák jezsuita missziók voltak, aztán átadták őket a felnövekvő egyházmegyés klérusnak és újabb missziókat nyitottak a bennszülött őslakosok, az adivasik körében. Egészen a közelmúltig jezsuiták voltak az érsekek is.

Kalkutta neve Teréz anya révén lett világszerte ismert. Teréz anya nagyon tisztelt és szeretett az indiaiak között, szentként tekintenek rá. A közvélemény-kutatások szerint a XX. század második felének legjelentősebb indiai személyisége volt. Halálakor államfőt megillető temetést kapott és azon a kocsin vitték a koporsót, amin egykor Mahatma Gandhi koporsóját kísérték. Teréz anya és az általa alapított Szeretet Misszionáriusai rend egészen mély hatást gyakorolt az itteni társadalomra és a kereszténységnek egyik leghitelesebb formáját mutatta meg. Az adakozás a hindu vallásos tradíciónak is része, de az a fajta aktív, a szegényekkel szolidaritást vállaló, a legszegényebbeket felkereső és segítő magatartás ismeretlen volt előtte. A Szeretet Misszionáriusai azokhoz mennek, akikkel senki sem törődött, akik a nyomornegyedekben éltek, az utcán haldoklókhoz, leprásokhoz, AIDS-betegekhez és lehet még sorolni a társadalom peremén élő egyéb csoportokat. Mindenkin segítenek függetlenül attól, hogy milyen vallású, milyen a bőre színe. Teréz anya mindenkire hatással volt, a legtöbb támogatója hindu!

Kalkutta középosztályához tartozó lakosság körében egy erőssé vált a társadalmi felelősségvállalás, szegények támogatása. Bár a nyomor Kalkuttában ma is nyomasztó, és a népesség a bevándorlás miatt folyamatosan nő, de az utcákon már nincsenek haldoklók, és aki éhezik, van hova mennie.

Nyugat-Bengált évtizedek óta a kommunista párt irányítja, amely retorikájában a szegények barátja, cselekvésben viszont nem túl hatékony ezen a téren. Az itteni kommunisták a – kelet-európai kommunizmussal ellentétben – nem vallásüldözők. Sőt lehet mondani, hogy az Egyház Indiában még itt a legszabadabb, egyáltalán nem akadályozzák hatalmi eszközökkel az evangelizációs tevékenységet sem, amit India más részein könnyen atrocitások kísérnek a hinduk részéről. Itt a kereszténység terjedőben van. Sokakat vonz. Főleg a szegényebb vidékeken, ahol senki sem törődik az emberekkel a misszionáriusokon kívül. Az itteni jezsuita novíciusmester elmondása szerint Indiában főleg a kereszténység és a buddhizmus vonz megtérőket. A kereszténység különösen is vonzó a szociális elköteleződés és a közösségi aspektus miatt. A hindu vallásgyakorlat nagyon individualista, viszont a plébániák, a missziós állomások körül élő közösségek születnek, ahol az emberek törődnek egymással.

 

Probációs tapasztalat a fogyatékosok között

A probációm a Teréz anya által alapított Missionary of Charity férfi ágának egyik intézményében volt Kalkutta közelében, Noorpurban. Itt egy testi és értelmi fogyatékosokat gondozó intézmény működik. A Szeretet Misszionáriusainak küldetése, hogy azoknak segítsen, akikkel más nem törődik, a szegények legszegényebbjeivel. Az otthon 160 lakója ilyen, testi és értelmi fogyatékos gyermek és felnőtt. A többségüket az utcákon, vagy a pályaudvarokon sorsukra hagyva találták a testvérek. Nem kellettek senkinek. Ottlétemkor is érkezett egy új fiúcska. Két nappal karácsony előtt egy 4 év körüli fogyatékos fiúcskát találtak a falunkban egy busz alatt. Kitették a hideg decemberi éjszakába. A sofőr találta meg reggel, amikor indulás előtt rutinszerűen benézett a kocsi alá, hogy az ott lévő állatokat elkergesse. Szólt a rendőrségnek, akik kérték a testvéreket, hogy fogadják be.

Többnyire gyerekként kerülnek ide, de számosan idősebb korban, így van egy gyermek részleg és két felnőtt és idős osztály. A fogyatékosság szintje eltérő. Van, aki annyira mozgásképtelen, hogy csak fekszik, van, aki tolókocsiban él, van, aki féllábú, vak, süketnéma. Mások testileg tökéletesen egészségesek, de értelmileg sérültek.

Ami a feladatomat illeti. A testvérek életmódját és munkáját követtem. Reggeli fürdetés, WC pucolás, sebek kötözése, etetés, a bepisilőknek ruhacsere, haj és körömvágás, borotválás, játék és séta a gyerekekkel és beszélgetés. Reggel 4.45-kor szólt az ébresztő csengő, amit kiegészített a közelünkben lévő két mecset (Noorpur muszlim falu) müezzinjének Allah Akbar, imára hívó kiáltása. Sosem kezdték egyszerre, mindig volt köztük 4-5 perc eltérés. Nehéz volt kimászni a meleg ágyból és kilépni a külső, hideg sötétségbe. Nappal ugyan decemberben is kellemes, napsütéses az idő errefelé, de az éjszakák bizony hidegek. Többet fáztam itt, mint a hideg Kanadában, ugyanis nincs jó hőszigetelése az épületeknek, nincs fűtés. A testvérek láttak el néhány melegebb ruhával.

Új tapasztalat volt számomra, hogy minden nap prédikálhattam. Szentelésem óta nem volt ilyen hosszú időszakom, amikor minden nap folyamatosan kellett volna készülnöm egy rövid beszéddel. A testvérek nagyon értékelték a beszédeimet, de nekem is sokat jelentett, hogy a szentírási olvasmányokból naponta készíthettem lelki táplálékot másoknak. A kimondott szó valahogy kötelez, saját magam is jobban igyekeztem követni azt, amiről beszéltem.

A reggeli után kezdődött a munka. Először fürdetés és WC pucolás. A gyerekek, de az idősek nagy része is segítséget igényelt a fürdetésnél. Az első napok meglehetősen nehezek voltak. Nem csak a reggeli hideg miatt, hanem főleg, mert nem vagyok szokva a mindenféle testnedvek látványához és szagához. Mindebből pedig volt itt rendesen. „Miért akar megölelni ez a taknyos gyerek?! Jaj csak hozzám ne érjen! Fújj, összeken… Jaj, csak ne érintse a lábamat ez a szaros lé!” De mindenhez hozzá lehet szokni és egy hét után nem jelentett különösebb nehézséget mindaz, ami először undort váltott ki belőlem. Sokat segített újra és újra tudatosítani, hogy Jézust szolgálom ezekben a testvérekben, az Ő lábát mosom újra és újra. Megtalálni Istent mindenben és mindenkiben – szól a jezsuita jelmondat. Mindez valahogy az Istennel való találkozás különleges eseményévé tette számomra a reggeli fürdetéseket. A WC-pucolást is egészen megszerettem. Látványos és eredményes tevékenység. Micsoda különbség előtte és utána!

A délelőttöt a sérültekkel töltöttem, egyenként megszólítva őket. Az elején ez sem volt könnyű. Jelentős részük egyáltalán nem tud beszélni. Aki pedig tud, az is csak bengáli és hindi nyelven kommunikált, amit én nem beszélek. Csak nagyon kevesen értettek angolul. Néhány bengáli és hindu kifejezést sikerült ugyan megtanulnom, de nehezen ment. Újra és újra elfelejtettem azt a pár alapszót is. Ebben a közegben magam is fogyatékosnak éreztem magam. Ugyanakkor felfedezhettem, hogy a szeretetnek van egy egyetemes nyelve, amely beszéd nélkül is működik: a mosoly, az ölelés és a jelenlét. Egy idő után azt tapasztaltam, hogy elkezdtek mosolyogni körülöttem az emberek és felderült az arcuk, amikor közeledtem feléjük.

Sokat épültem azon, ahogy segítik egymást a fogyatékosok. Főleg azok, akik kevésbé voltak sérültek. Rengeteg szolgálatot végeztek. Mostak, takarítottak, fürdetésnél és étkezésnél segítettek, éjszaka vigyáztak a többiekre. Egyesek önzetlensége mélységesen megérintett. Például Kevin, ez a 8 év körüli, süketnéma fiúcska folyamatosan tolókocsis társait szolgálta. Mosolyogva teljesítette minden kérésüket, melyet jelbeszéddel adtak tudtára. Csodáltam az önfeledtségét, ahogy mások rendelkezésére áll.

A legnehezebb azokkal volt, akik képtelenek voltak a mosolyra. Rezzenéstelen arccal néztek ki a fejükből, vagy magukba zuhanva ültek. Olyan tehetetlennek éreztem magam mellettük. Semmi reakciót nem láttam rajtuk. Mit csináljak? Egyáltalán mi az értelme ennek, hogy itt vagyok velük? Mit vesztegetem az időm velük? Vajon nem inkább azok felé kellene fordulnom, akikben van legalább valami szikrája a kommunikációs képességnek? Egyik nap ezen morfondírozva, tehetetlenül ültem közöttük, amikor az a gondolatom támadt, hogy ha tényleg komolyan hiszem, hogy Jézus itt van ezekben az emberekben, akik tényleg a legszegényebbek, hiszen a legalapvetőbb képességeik is sérültek – akkor igenis értelmes dolog egyszerűen jelen lennem köztük. Valahogy, ahogy az Eucharisztia előtt Krisztus jelenlétében vagyok, akit csak a hit szemével látok, itt is ő van jelen, a hit szemével látva vele lehetek. Vele lenni – ez elég. Nem kell mindig „csinálni” valamit, valami „jót tenni”, az is ajándék, hogy velük vagyok. Az evangélium szava – „amit a legkisebbek közül egynek tettetek, velem tettétek” – világosságot adott. Vigaszt adott az a gondolat is, hogy egykor majd az örökkévalóságban talán ezek a pillanatok lesznek a legszebbek, amikor világos lesz, hogy Jézus volt itt a testvéremben és a szeretet, amivel mellettük vagyok, igenis értelmes. Ez a testvér pedig egykor majd teljességgel egészséges lesz Isten országában. Ez után tudatosabban kezdtem időt tölteni olyanokkal is, akik mellett látszólag semmi hatása nem volt a jelenlétemnek. Mély békét és örömet találtam ebben.

Az egyik ilyen fiú Dipakr volt. Néma. Csak néz rezzenéstelen arccal, nem mosolyog, arcán nincsenek érzelmi reakciók. Csak a nyála csorog, az viszont folyamatosan. Látszólag egyetlen dolog érdekli: az evés. Nem is ehet a többiekkel együtt, mert belemarkol a másik tányérjába. Ha ennivalót lát, azonnal odamegy és magába tömi. A többiek utálják, ezért elég sokat bántják, de mintha nem is érezné. Nekem sem volt szimpatikus. Aztán lassan felfedeztem, hogy ez a fiú szeret sétálni. Az egyetlen kommunikációs forma, amit használni tud, hogy megfogja a kezem és elindul, húz maga után. Ezután minden nap sétáltunk. Összebarátkoztunk. Dipakr az egyik kedvencemmé vált és a Jézussal való találkozás sajátos közvetítőjévé számomra.

A sérültekkel való találkozás három hete sok szempontból hasonló benső tapasztalatot jelentett, mint a nagy lelkigyakorlat. Az első hét küzdelmes volt, minden nap erőfeszítést jelentett felkelni és a sérültek közé menni. A testváladékokkal szembeni viszolygásom, súlyosabb sérültek melletti tehetetlenségérzés, az éjszakai hideg mellett az étkezés is nehézséget okozott. Az itteni fűszereket először nem vette be a gyomrom, az első napokban undorodtam az ételtől, amit még az is tetézett, hogy közvetlenül a mi ebédünk előtt etettem egy maszatos fiúcskát. Semmi étvágyam nem volt, amikor ugyanazt az ételt láttam viszont az ebédlő asztalunkon. Ezekben a napokban komoly félelmeim voltak, hogy hogyan fogom túlélni ezt a tapasztalatot? De a túlélési ösztön és a testvérek figyelmessége segített. Néhány nap múlva kevésbé fűszerezett ételt kaptam és visszatért az étvágyam is.

Nehéz volt az is, hogy nem tudtam kommunikálni az otthoniakkal. Nem hogy internet nem volt, de a telefonkapcsolat is akadozott. Nagyon hiányoztak a kapcsolatok: a rendtársak, család, barátok, a hírek Magyarországról. Az első héten valósággal eltemetve érzetem magam. Eszköztelenség, szegénység. Újra és újra azért imádkoztam, hogy el tudjam mindezt fogadni, sőt meg tudjam szeretni ezt a szegénységet, Jézussal találkozhassak mindebben.

Lassan megszoktam mindezt és hálás is lettem ezért a lehetőségért, mert valami új horizont nyílt meg, szélesedett ki. Főleg a karácsony hozott egy fordulatot az életembe. Az egyik legszebb karácsonyi ajándék, amit kaptam eddig, egy kis zarándoklat volt. 24-én délelőtt Kalkuttába mentünk Teréz anya sírjához. Valami történt bennem azon a helyen. Karácsony ünnepén a Megváltó születésének egyszerű öröme töltött el, szelíd, békés öröm. Ezután már nem izomból, akaraterőből mentem a sérültek közé, hanem szívesen és örömmel. Már nem töltött el fájdalommal a megszokott kapcsolataim hiánya, új otthonra találtam itt a sérültek között. Valahogy élővé vált az, amire vágytam a tercia hónapjaiban: Jézus legyen az igazi otthonom. Benne vannak a kapcsolataim. Különösen a napi misézés, a szentségimádás és a sérültekkel való együttlét révén tapasztaltam meg, hogy Jézus az igazi otthonom és hogy ő elég. Az ő jelenlétével és szeretetével találkozhatom mindebben.

 

P. Koronkai Zoltán SJ

 

Forrás: Egyetemes (A Budapesti Katolikus Egyetemi és Főiskolai Lelkészség lapja) 58. szám (2011. nagyböjt–húsvét) 7–12.

http://jezsuita.blog.hu/2011/03/16/ha_elindul_a_vonat_4

http://jezsuita.blog.hu/2011/02/06/megtalalni_istent_mindenben