Madeleine Delbrêl: Az engedelmesség bálja

A Valentin-nap környékén, a farsang időszakában bennünk, megszentelt személyekben talán az a vágy erősödik fel, hogy világnak kürtöljük, micsoda örömteli kalandot jelent Jézushoz tartozni, s hogy mennyire nem unalmas és szürke az életünk, hanem szüntelen meglepetésekkel teli, vidám tánc az Úrral.

Fogadjátok szeretettel Madeleine Delbrêl francia katolikus költőnő versét Mohos Anna Gabriella nővér fordításában.

 

 

 

 

 

 

 

 

Madeleine Delbrêl

 

Az engedelmesség bálja

 

 

„Furulyáztunk, de nem táncoltatok.”
[Július 14-én tört ki a francia forradalom 1789-ben.]

 

Július 14-e van.
Mindenki táncolni indul.
Mindenhol, hónapok, sőt évek óta a világ táncol.
Minél jobban belehalunk, annál inkább táncolunk.
Hullámban érkező háborúk, hullámban érkező bálok.

 

Valóban nagy a zaj.
A komoly emberek már lepihentek.
A szerzetesek Szent Henrik király matutinumát recitálják.
De én
egy másik királyra gondolok,
Dávid királyra, aki a szövetség ládája előtt táncolt.

 

Mert bár sok szent nem szeretett táncolni,
van sok szent, akinek szüksége volt táncra,
hisz annyira örült az életnek.
Szent Terézia a kasztanyettáival,
Keresztes Szent János karján a gyermek Jézussal
és Szent Ferenc a pápa előtt.
Ha örülnénk neked, Uram,
nem tudnánk ellenállni
szükségünknek, hogy világot behálózó táncra perdüljünk,
és kitalálhassuk,
milyen táncot volna kedved eltáncoltatni velünk
gondviselésed lépteibe simulva.

 

Mert úgy gondolom, talán eleged van azokból,
akik mindig arról beszélnek, hogy szolgálnak téged, mint egy katona,
akik ismernek téged, mint egy professzor,
akik elértek hozzád, mert betartották a játékszabályokat,
akik szeretnek téged, mint ahogy egy hosszú házasságban szokás.

 

Egy nap, amikor valami másra vágytál,
megalkottad Szent Ferencet,
és zsonglőröddé tetted.

Hagyni kell magunkat megalkotni,
hogy boldog emberek lehessünk,
akik veled táncolják életüket!

 

Ahhoz, hogy jó táncos legyen valaki,
veled, vagy máshol, nem kell azt tudni,
hogy mi lesz belőle.
Követni kell,
vidámnak lenni,
könnyednek lenni,
és főként nem szabad merevnek lenni.
Nem kell magyarázatot kérni tőled
a lépésről, amelyhez kedved van,
csak egyszerűen folytatni kell.
Tőled mozgásba lendülve
élettel telinek kell lenni,
és átvenni tőled a zenekar ritmusát.
Nem kell mindenáron haladni,
hanem elfogadni a forgást, a szélre sodródást,
a megállást és lecsúszást járás helyett,
és mindezek csak balga lépések lennének,
ha nem volna harmóniában a zenével.

 

De elfelejtjük Lelked zenéjét,
és életünkből tornagyakorlatot csinálunk,
elfelejtjük, hogy karjaid között táncol az életünk,
hogy szent akaratod
követhetetlen képzelőerő,
hogy nincs benne egyhangúság vagy unalom,
csak azoknak a vénlelkeknek,
akik faliszőnyeggé váltak
szereteted vidám báljában.

 

Uram, kérj fel minket,
készek vagyunk eltáncolni veled a bevásárlást,
az elszámolást, a vacsorakészítést
vagy ezt a virrasztást, amelyen elálmosodunk.
Készek vagyunk eltáncolni veled a munka táncát,
a meleg táncát, majd később a hidegét.
És ha némely dallam mollban van, nem mondjuk, hogy szomorkás,
ha a másik kimerít minket, nem mondjuk, hogy kifulladtunk.
Ha az emberek meglöknek, majd nevetünk,
hisz tudjuk, hogy ez mindig megesik a táncban.

 

Uram, taníts meg minket arra,
hogy ebben a közted és köztünk elkezdődött örök szerelemben
zajlik engedelmességünk egyedülálló bálja.

 

Tárd fel előttünk terveid hatalmas zenekarát,
amelyben megengeded, hogy békés akaratodba
idegen hangok is vegyüljenek.
Taníts meg mindennap magunkra ölteni
emberi természetünket,
mint báli ruhát, amelyet megszerettetsz velünk,
annak minden részletével, elengedhetetlen ékszereivel.

 

Éltesd velünk életünket,
ne sakkjátszmaként, ahol minden előre meg van szabva,
ne meccsként, ahol minden annyira nehéz,
ne elméletként, amely halára untat,
hanem végtelen ünnepként, ahol
a veled való találkozás újból és újból megismétlődik,
bálként,
táncként,
kegyelmes karjaid között,
a szeretet mindenséget átható zenéjével.

 

Uram, kérj fel minket!

 

Fordította: Mohos Anna Gabriella CB
Forrás: Madeleine Delbrêl: Nous autres, gens des rues, Seuil, 1966, 81–83.