Szerzetesnővérek életrajzi lexikona

Az 1945–2000 között elhunyt szerzetesnővérek mintegy 4100 életrajzát gyűjtötte egybe és jelentette meg a Pálos Könyvtár. A kötet kereskedelmi forgalomba nem kerül, de minden – Magyarországon működő – szerzetesközösség vezetője kap majd belőle.

 

Diós István – Viczián János: Előttünk jártak a hitben. 1945–2000 között elhunyt kedvesnővéreink mintegy 4100 életrajza, Budapest, 2014, 599 oldal, A/4-es méret, ISBN 978-963-89933-3-5

A szerzetesrendektől kapott adatok feldolgozása és a szerkesztés a Pálos Könyvtárban történt 1990–2014-ben. A fényképfelvételeket Landthaller Judit és Dr. Csaba György készítette. Szerkesztette: Dr. Csaba Györgyné. Tervezőszerkesztő: Koczka Etelka Krisztina. Felelős kiadó: Diós István

 

ELŐSZÓ

A Magyar Katolikus Lexikon szerkesztése közben született meg a felismerés, hogy gondot kell fordítanunk a 20. század második fele azon – a „reménytelenségben is remélő” – egyházi személyei emlékezetének megőrzésére, akikről a lexikon nem közöl életrajzi cikket.

1990-től gyűjtöttük ez egyházmegyéktől és a szerzetesi közösségektől az életrajzi adatokat. 1994-ben készítettük ez első összesítést, amely a papok és szerzetesek halálozási adatait tartalmazta. Mivel az egyházmegyés sematizmusok életpályákat is közölnek, 2000-től a szerzetekhez fordultunk életrajzi adatokért. A hit évében (2012. okt. 11. – 2013. nov. 24.) összesítettük a kapott adatokat, és összeállítottuk a Magyar Martirológiumot (születési és halálozási adatok a nevek ábécérendjében) és a Magyar Nekrológiumot (halálozás helye és ideje a halál napjának rendjében január 1-től december 3 l-ig) az 1945–2010 között elhunyt egyházi személyekről (jelenleg kéziratban őrizzük).

A nyomtatott forrásokat Dr. Viczián János dolgozta fel (a forrásjegyzéket lásd alább). A vincés nővérekről, akik a legtöbben voltak, Bottlikné Kárász Arankától kaptunk értékes adatokat.

A jelen kötet, több mint 4000 nővér (a szerzetesnők kb. egynegyedének) életrajzát tartalmazza. Hitvalló életük megértéséhez a következőket emlékezetbe kell idéznünk:

1950. V. 31 és VI. 1-én a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége határozatot hozott a „klerikális reakció” elleni harcról. Ennek értelmében a Belügyminisztérium 11/1950. sz. rendeletére VI. 7-én és 9-én éjszaka 320 szerzetest és 600-700 nővért kitelepítettek a jugoszláv határsávból és Szentgotthárdról.

VI. 16-án az Államvédelmi Hatóság kiürítette az egri ciszterci rendházat, VII. 4-én letartóztatta, 17-én Kistarcsára internálta az esztergomi főegyházmegye kormányzóját (Boldog) Meszlényi Zoltán választott püspököt. VI. 18/19 éjjelén 1120 szerzetest és nővért Előszállásra és Pásztora, VII. 11–VIII. 14-én újabb 187 szerzetest Máriabesnyőre és Egerbe hurcoltak. Augusztus 30-án aláírták az Állam és Egyház közti megállapodást.

Szeptember 7-én az Elnöki Tanács 34/1950. sz. rendelete – a bencések, a piaristák, a kapisztránus ferencesek és a szegedi szegény iskolanővérek kivételével – a szerzetesrendek működési engedélyét megvonta. A rendek minden vagyonát államosították, könyvtáraik és levéltáraik a zirci és gyöngyösi műemlékkönyvtárat kivéve, megsemmisültek. A feloszlatás 23 férfi rendben 182 rendházat, 2582 szerzetest, 40 női rendben 450 rendházat és kb. 10.000 nővért fosztott meg közösségétől, otthonától, foglalkozásától és ingóságaitól. A mindenüket elvesztett nővérek egy része a rokonainál húzta meg magát, nagy részük gyárakban kétkezi munkás lett.

A „klerikális reakció” elleni harc csillapodásával, az 1960-as évek közepétől a betegápoló rendek tagjai kórházakban, a tanítók vidéki iskolákban dolgozhattak. Munkájukat a keresztény szeretetnek ugyanazzal az önmagát egészen elégő áldozatként felajánló lelkiségével végezték, amellyel 16-20 évesen beléptek rendjükbe. A II. világháború utáni Magyarország társadalmában ez evangéliumi kovászként hatott. Bizonyára nem kis szerepe volt abban, hogy ma sokan tekintenek bizonyos nosztalgiával a rendszerváltás előtti évtizedekre: valójában a lélek mélyén egy-egy szerzetes tanító vagy betegápoló emléke maradhatott fenn sokakban. A13 ezer szerzetes fehér vértanúsága mint magvetés nem csak a mai szerzetesrendekben termi gyümölcsét, hanem mindnyájunk számára a hit és a hűség gyarapítója, útmutatás a hit útján, főként a hit évében.

1950–54-ben az öregedő és beteg nővéreknek Bakonybélben, Csákváron, Gyónón és Jászberényben egykori rendházakban, Hejcén és Püspökszentlászlón a püspöki nyaralóban, Pécsett és Vácott a püspökség épületében; szerzeteseknek és papoknak Pannonhalmán a főmonostorban, Székesfehérváron a szemináriumban nyitottak szociális otthonokat. E helységek temetőiben külön parcellába temették az otthonokban elhunyt nővéreket, szerzeteseket és papokat.

2011 novemberében a bakonybéli temetőben fedeztük fel a nővérek parcelláját. Ekkor határoztuk el, hogy a nővérsírok fotójával is megerősítjük hitvallóink emlékezetét. Landthaller Judit fotóművész járta be az országot, s fényképezte a temetőket és a nővérsírokat. Az életrajzok utolsó mondata megadja a temetési helyet.

A szerkesztő ezúton is köszönetet mond a rendi elöljáróknak és nővéreknek, akik nem sajnálták az adatközlés fáradságos munkáját. Köszönet azoknak is, akik egy-egy nővér életéről közöltek értékes adatokat. Végül köszönet mindazoknak, akik munkájukkal, adományaikkal a kötet megjelenését lehetővé tették.

Deo gratias!

Budapest, 2014. július 16., Kármelhegyi Boldogasszony ünnepén

 

Dr. Diós István