Thaddée Matura: Assisi Szent Ferenc hite

A Kanadában élő ferences atya gondolatai most, a hit évében különös aktuálisak.

(A tanulmány pdf-ben is letölthető.)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Abban, hogy Ferenc ma is sugárzik, hogy sok ember, hívő vagy hitetlen, időszerűnek látja őt, mindenki egyetért. Van ebben az emberben valami áttetsző és világító, ami a jelenlét érzését kelti. S ha elemeznünk kell tőlünk már távol eső történelmi alakjának vonzerejét, nem is tudjuk, hol kezdjünk hozzá.

Van, akit a gyermek s a költő ejt meg, a naiv, egyszerű testvér az élőlények között. Szabadon, érdek nélkül, szerezni nem akarva mozog az emberek és a tárgyak közt, fesztelenül és élni hagyó gyöngédséggel. Testvére mindenkinek: jobbik énünket hívja elő; uralkodás és mindenfajta követelőzés nélkül megtanít rá: hogyan legyünk a kiengesztelődés emberei s hogyan szolgáljuk egymást.

Mint keresztény, végtelen komolysággal fogadja az örömhírt, gyakran betű szerint veszi. Szemben egy ízét-zamatát vesztett hierarchikus egyházzal, szemben a gazdagságra és hatalomra törő társadalommal, megmarad szegénynek anélkül, hogy felemelné a hangját, anélkül, hogy vádolna: élete önmagáért beszél. Nem ítéli és nem hagyja el az egyházat – még ha oly messze van is attól az evangéliumtól, amelyet hirdet – benne lel otthonára, mert benne találja meg Krisztust és a Lelket.

Íme néhány vonás, amely megmagyarázza Ferenc időszerűségét. Lehetne többet is hozzájuk fűzni, elmélyítve és kifejtve minden szempontot. De vajon a Szent Ferenc-i szellem lényegét megtaláltuk-e ezzel?

Tovább kell mennünk, annál is inkább, mert az idézett szempontok nem mindenkit egyformán érintenek. Más érdekek, más törekvések jutnak kifejezésre a ma emberében. Az, amit Ferencről mondottunk, sokak számára túlságosan felületes, túlságosan periferikus azokhoz a kérdésekhez képest, amelyek a kortárs embert ostromolják; kérdések, vagy inkább: az ember és Isten kérdése, az értelem kérdése, s az értelmet megalapozó és megerősítő hit kérdése. Ezt tárta fel például Marcel Légaut kutatása (Különösen két könyvében: Az ember embersége nyomában; Bevezetés a kereszténység múltjának és jövőjének megértéséhez, Intelligence de la foi c. sorozat, Aubier, Paris, 1970): sok olyan hívő ember – világi, szerzetes és pap – van ma, aki egyenesen hite alapjai felől vallatja önmagát. Amikor szertefoszlik a szavak, a formulák, a társalgások, az akarnok magatartások ködfüggönye, mi marad, ami gyökeres tapasztalat, ami megélt mélység, amire támaszkodhat hitvallás és életre szóló elkötelezettség? Ahhoz, hogy összecsuklás, de megmerevedés nélkül is szilárdan tarthassa magát valaki ebben a sodródó világban, milyen személyes biztonságra kell találnia, és mire, kire, a tapasztalatnak mely fajtájára kell alapoznia biztonságát? Az embert, a világot, a történelem értelmét kereső vizsgálódások ehhez az ősi kérdéshez s a reá adott felelethez kapcsolódnak.

Mond-e számunkra Ferenc valamit arról a kutatásról, vagy ismeretlen előtte a kérdés és megelégszik azzal, hogy gyakorlati magatartásokhoz és elkötelezettségekhez – akár evangéliumiakhoz – utaljon bennünket? Más szavakkal: ez a középkori ember megélte-e a maga módján Isten rejtett arcának keresését, megérezte-e, hogy elsősorban itt, a jelenlétnek ebben a szüntelen nyomkeresésében játszódik le az ő egyéni sorsa és nyilvánul meg karizmája is?

Az ilyen kérdés egyúttal felelet is: elképzelhető-e, hogy egy ennyire erőteljes emberi és evangéliumi kaland lejátszódhatott volna anélkül, hogy azokba a legvégső emberi mélységekbe lebocsátotta volna gyökereit, amelyekben a felfedés és a találkozás misztériuma beteljesedik?

Ferenc írásainak néhány olyan részletére támaszkodva, amelyek szándékait a legjobban kifejezik, meg tudjuk mutatni, hogy ez az állítás nem a mi pillanatnyi gondjaink visszavetítése a múltba, hanem az ő tapasztalataival azonos.

 

Ferenc és a hit megtapasztalása

Napjainkban különösen azokra a hatásokra figyelünk, amelyeket Isten keresése és a vele való találkozás kelt bennünk! Amikor erről elmélkedünk vagy beszélünk, a szubjektív tapasztalatot emeljük ki, azt, ami bennünk megy végbe: létünk mozdulását a misztérium felé. Ferenc perspektívája más; az ő tekintete inkább a találkozás tárgya felé fordul, nem a hitről beszél, hanem Istenről, és ha lépésének szubjektív kívánalmai hangsúlyt kapnak is, figyelme arra összpontosul, aki a tapasztalatokat ébreszti: Istenre.

Számolva a megközelítésnek ezzel a másfajta módjával, amely szókészletére is rányomja bélyegét, nézzünk meg néhány olyan szöveget, amelyben Ferenc, miközben globális vízióban mutatja meg a keresztény életet és testvéri hivatását, az Istenben való hit kérdését a maga – középponti – helyére teszi. Az Összes hívekhez intézett levél-ről és az Első regulá-ról van szó. Ezek a szövegek azt mutatják, hogy Ferenc számára az istenkeresés és az Istenre találás igénye annak az evangéliumi élettervnek a középpontjában áll, amelyet megélni szándékozik s amelyet testvéreinek felkínál.

 

„Nincs más dolgunk.”

Miután Ferenc az Első regula 22. fejezetében – amely buzdítás a testvérek számára – életük egészét már szemük elé tárta, annak középpontjába mélyed: „Most, hogy elhagytuk a világot, nincs más dolgunk, mint arra figyelni, hogy az Úr akaratát kövessük s hogy tetszésére legyünk.” Az Úr akaratát követni és tetszésére lenni azt jelenti, hogy „forduljon szívünk-lelkünk az Úr felé, s legyen felszabadult az emlékezetünk, hogy Isten szava és kívánságai gyökeret verhessenek benne. Semmiféle ürüggyel sem fordulhat el vagy tévedhet messze Istentől a szív és a lélek.” Ellenkezőleg, „az Urat a lehető legjobban kell szolgálni, őszinte szívvel és tiszta lélekkel kell szeretni, tisztelni és imádni, s ő is mindenekfelett ezt kívánja”. Számára, az Atya, Fiú és Szentlélek számára kell önmagunkban „lakást és székhelyet” készítenünk és „imádnunk őt, lélekben és igazságban”.

A Második regula, ha tömörebb és tárgyilagosabb is, két helyen érinti ugyanezt a gondolatot. Ha élhetnek is a különféle munkáknak és mesterségeknek a testvérek, úgy kell dolgozniuk, hogy a hit és az imádság szelleme meg ne gyengüljön: mindenfajta foglalatosságot ezek alá kell rendelni. Vágyakozzanak mindenekfelett az után, hogy elnyerjék az Úr lelkét, alávethessék magukat dinamizmusának, és hogy mindig tiszta szívvel imádkozhassanak. Az istenkapcsolat és az ima középpontiságának hangsúlyozása az Összes hívekhez intézett levél című írásban is megtalálható, csaknem ugyanazon szavakkal: „Szeretni és imádni kell Istent a szív és a lélek tisztaságában, mert ebben áll az, amit ő mindenekfelett keres.”

Ezek a szövegek, amelyek bemutatják a keresztény életvezetést, s amelyek az Istennel való kapcsolatnak elsődleges helyet jelölnek ki benne, jól bizonyítják, hogy Ferencnek milyen fontos volt ez a kapcsolat. Az ilyen kifejezések: „más semmi”, „mindenekfelett”, „az Úr felé fordult szívvel”, „őszinte szívvel, tiszta lélekkel”, már szinte fárasztóan mondják el újra meg újra: menynyire szívügye mindez. Mert személyes és közös tapasztalatból is jól tudja, hogy minden ettől a követelménytől függ, enélkül semmi sem lehetséges vagy jelentős, hogy az evangéliumot nem lehet kézzelfoghatóan élni, ha a szív nem fedezi fel annak eredetét és első okát: Istent és Jézus Krisztust. Ha Ferenc problematikája nem azonos is a miénkkel (nem észlelhető benne az a nehézség, amelyet sok mai ember számára az Istenre gondolás és az Istenhez kapcsolódás jelent), ezek a szövegek, ha elmélyedve olvassuk őket, egy időszerű igazság hordozói: a keresztény élet Isten és Krisztus megtapasztalásában gyökerezik; ez a megtapasztalás ott van minden elkötelezettség eredeténél, jelentősége egyedülálló és minden másnál súlyosabb.

 

„Hárítsunk el minden akadályt, vessünk el magunktól minden gondot.”

Ferenc buzdításainak hangja egy másik gondot is elárul: a találkozás keresése nem megy csak úgy magától. Még ha elszánta is magát az ember arra, hogy megváltoztassa életét („most, hogy elhagytuk a világot…”), nem hiteti azt, hogy ezzel célba jutott. A vetőmag és a különböző talajok parabolájához folyamodva, testvérei nevében Ferenc szembenéz azzal az eshetőséggel is, hogy azok nem fogadják be a tanítást. Lehetnek olyanok, vagy válhatnak olyanná, mint a köves vagy tüskés bozóttal borított út földje, s visszafordulhatnak a halottakkal eltemetni halottaikat. Felbukkan a sokféle ürügy – ebben a fejezetben csakúgy, mint a Második regula 5. és 10. fejezetében; ezek láthatóan: munka, szolgálat, kenyérkereseti és tanulási gondok elfordítják a szívet az egy szükségestől, elvakítják és megakadályozzák abban, hogy tiszta legyen és a Jelenlétre figyeljen.

„Arra a szeretetre, amely maga az Isten – írja Ferenc –, kérem minden testvéremet, dobjanak félre minden akadályt, minden gondot és aggodalmat, és szolgálják az Urat, szeressék és tiszteljék…” Ez az akadály kétségkívül a mindennapi élet, a kapcsolatok és a munka megannyi gondja-baja, de gyökerében: az ember maga, az ő felületes, szétszórt, önző énje. Az az én, amelyet Ferenc úgy hív, hogy a „test”, a forrása minden bűnnek; azt kell megtagadni, azzal kell harcba szállni. Még csak nem is az ördög a legfőbb ellenség, hiszen a gonosz az emberszívben lakik (10. intelem).

Ezekből a szövegekből kiviláglik, hogy ez a roppant törekvés, bármilyen főbenjáró, még a hívő és gyökeresen keresztény életre elszánt ember részére sem adódik magától és egy csapásra. Ha Ferenc annyira hangsúlyozza, hogy szükségünk van felszabadult és nyitott szívre, s arra, hogy ne kaparinthassanak meg a maguk számára még a törvényes és szükséges gondok sem (munka, kereset, szolgálatok), ez azt jelenti, hogy saját és testvéri tapasztalata nyomán megállapítja: könnyebb a közvetlenben s a felületesben élni, mint tárva tartani a szívünket, hogy helyet készítsünk benne („lakóhelyet és székhelyet”) az Isten misztériumával való találkozásnak.

 

„Ne kívánjunk, ne akarjunk mást, egyedül Istent.”

Az istenkeresés elsőbbségének s az ezzel szembehelyezkedő akadályoknak a külön hangsúlyozása kockázatos: eltorzíthatja számunkra Ferenc irányvonalát. Ahogy az eddigiek folyamán észrevettük, a szövegeken végigvonuló párbeszédben csak Az számít, aki felé ő orientálódik. Mintha megállj volna az út minden kanyarulatában, s ilyenkor magasba szárnyal annak az embernek a hangja, aki Isten-ittasan megénekli a megsejtett titkot, a „Mindenható, a szentséges, a magasságos, a felséges Istent, a szent és igaz Atyát, az Urat”, „az igaz és felséges Jót, őt, aki egyedül jó és kegyes, édes, kedves, gyönyörűséges, igaz és egyenes, jótevő, ártatlan, tiszta”. Emberközelben van, a szív számára érezhetően, így mégis megsejtjük őt, misztériuma homályában is: „őt, aki kezdet és vég nélkül való, minden értelmet meghaladóan változtathatatlan, láthatatlan, kimondhatatlan, elbeszélhetetlen, akit felfedni lehetetlen…”

Az ember tétovázik, lemásoljon-e köznapi szövegként egy ilyen lángoló éneket. Tapasztalat híján – s többé-kevésbé mindnyájan így vagyunk – ezt a nyelvezetet teológiai közhelynek vagy retorikus ömlengésnek is nézhetjük. De ha felfigyelünk arra, hogy az ilyen szövegek milyen helyet foglalnak el Ferenc írásaiban, tisztába jövünk azzal, hogy ezek a szókitörések valami kimondhatatlan átélést akarnak eldadogni. Az az ember, aki itt Istenről, keresésének páratlan jelentőségéről beszél és azokról az akadályokról, amelyeket ki kell kerülnünk ahhoz, hogy átadjuk magunkat a keresésnek, érezte a Jelenlét égési sebét. Beszéde átalakul énekké, imádássá, csenddé.

Ellentétben egy elterjedt elképzeléssel, észre kell vennünk, hogy Ferenc megtapasztalása erősen teocentrikus: ő Istennel mint Istennel találkozik, Istent érzi meg. Jézus és a Lélek nagy helyet foglal el tapasztalatában és szavaiban egyaránt, de mégis inkább az üdvtörténet perspektívájában szemléli őket: Jézus a közvetítő, és a Lélek az éltető dinamizmus; mindketten az Atya felé indítanak. Ferenc nyelvezete, anélkül, hogy teológiai igényű akarna lenni, a nagy keresztény hittapasztalat hagyományos tengelyéhez csatlakozik.

Egy gyors pillantás erre a néhány szövegre, s meglátjuk, hogy Ferencnek és testvéreinek evangéliumi kalandja mint nélkülözhetetlen alapra, a hit mélységes megtapasztalására támaszkodik. Ez a megtapasztalás, amely sokkal inkább az ima („tiszta szívvel imádkozni”), a kontaktus („szívünket Isten felé fordítani”) kifejezéseivel, semmint valamely absztrakt szókinccsel nyer megfogalmazást, a Jézusban és a Lélekben megnyilatkozó Isten misztériumának felfedezésében teljesedik be. Csak ebből kiindulva formálódik meg az ember és a történelem iránti érzék, s válnak jelentőssé és lehetővé az evangéliumi igények.

Napjainkban, mint fentebb már mondottam, a hit és Isten kérdése más terminusokban vetődik fel, sokkal radikálisabb módon. Különösnek tűnhet, hogy tekintetünket ma Ferenc felé fordítjuk, s hogy az ő tapasztalata, ha nem is modell, de felhívás, kérdés gyanánt szolgálhat számunkra. Valóban: az istenkapcsolat hangsúlyozása nála láthatóan abból a bizonyosságból fakad, hogy egy ilyen kapcsolat úgyszólván magától értetődik. Márpedig a mi számunkra Isten keresésének és felfedezésének a lehetősége, mindenesetre: a nehézsége okozza a problémát. Közelebbről nézve azonban Ferenc éppen problémáink mélységeiben szólít meg bennünket.

Ezt először is azzal teszi, hogy egy élmény tanújaként jelenik meg előttünk, s ez az élmény, túl a szembeötlő evangéliumi radikalizmuson, amely elsőként fog meg bennünket, nem más, mint Isten megtapasztalása. Ezt az embert megragadta Isten, s ahogy írásaiban olvashatjuk, szinte megszállva tartja. Ha nem úgy nézünk ezekre a sorokra, mint valami jámbor beszéd üresjáratára, fel kell ismernünk, hogy a szó a benne lakozó tapasztalat hajtóerejével tör ki. S a pont, ahonnan ered és ahová vezet ez a tapasztalat: a keresztény kinyilatkoztatás Istene a Krisztusban való megnyilatkozás misztériumában. Aki így beszél, az a maga valóságában „hallotta, látta, szemlélte, kezével tapintotta” (1Jn 1,1) azt, akiről tanúskodik. S hogyne remegnénk meg egy ilyen tanú hallatán!

Hogy ez a megtapasztalás könnyű volna: az csak látszólagos. Ha Ferenc annyira törődik azzal, hogy szabadnak, figyelőnek, tisztának őrizzük meg magunkat, az azt jelenti, hogy ő megfigyelte saját magán és másokon: a felületesség, a szórakozottság, a megfutamodás mennyire el tudja fordítani az embert annak a mélységnek a keresésétől, amelyben Isten kinyilatkoztatja magát. Azt is tudja, hogy semmi sem állhat erősen testvérei – és általában a hívők – életében, ha a hit gyökere meggyengült, vagy halódik.

Küldetésének magja tehát Isten és Jézus Krisztus gyökeres felfedezésében áll. A múltban főleg azokra a tényezőkre figyeltünk, amelyekben hite láthatóan jutott kifejezésre: evangelizmus, szegénység, testvéri jelenlét. Ami ezt a hitet illeti: magától értetődőnek tartottuk. Ferenc ma arra hív bennünket, hogy mélyebbre szálljunk, hogy elkötelezettségét hordozó, alapvető tapasztalatával szembesítsük magunkat, s hogy arra építsünk.

Bizonyosan könnyebb a konkrét kérdések mellett maradni s azokkal mérni magunkat. Fel lehet sorolni, meg lehet határozni, formulákba és törvényekbe lehet rögzíteni őket. A ferences megmozdulás története jól mutatja: nem a hitre, az imára nehezedtek rá a harcok és az egyenetlenségek, hanem a szegénységre. Anélkül, hogy a szegénységet elhanyagolnánk, anélkül, hogy lekicsinyelnénk egyéb fontos szempontokat, amelyekben a ferences karizma megnyilatkozik, kell, hogy az a radikalizmus, amelyhez folyamodunk, önmaga mélyére: egészen a hit kérdéséig hatoljon. Túl minden folklóron, minden költészeten, szociális vagy politikai magatartáson, túl az áhítaton, az a döntő, amit Ferenc ma számunkra a hit és Isten megtapasztalásáról kimond.

 

(Kis Mónika fordítása)

Részlet a szerző Le projet évangélique de Francois d’Assise aujourd’hui című művéből (Cerf, Paris, 1977).

Forrás: Vigilia 47 (1982/10) 727–732.

Köszönjük Lukács László atyának, a Vigilia főszerkesztőjének a közlés engedélyezését.